Az emberek 40 ezer éve foglalkoznak a lélekkel. Már az ősemberek is – innen (vissza)nézve az idők homályába – tudták, érezték, sejtették, hitték, hogy az ember több mint a teste. Úgy temették el halottaikat, hogy készen álltak a lélek fogadására, ha az megjelenne.

Az a 21 gramm, amivel az ember teste könnyebb lesz halálakor, képezi a lelket, amely a régiek hite szerint át tud járni egyik dimenzióból a másikba.

Kezdetben volt a test…

A legtöbb nagyon régi civilizációban a lélek az ember része volt, majd amikor a fizikai test meghalt, őseink hitték, hogy a lelke továbbra is ott van. De voltak hasznos lelkek és voltak ártó lelkek. Ez utóbbiakat kísértetként rettegték. Nem egy régi szokás arra utal, hogy mindenképpen szerették volna megakadályozni a halottak visszatérését. Mert bizony nem mindenhol és mindenkor hitték, hogy a halál után a test és a lélek útja különválik. Számos népnél, törzsnél meg voltak győződve arról, hogy ha a halott testével tesznek valamit, ami hitük szerint megakadályozza visszatérését, akkor mintegy bebiztosították magukat a kellemetlen túlvilági látogatás ellen.

Ma már sokszor csak a szakemberek tudják, miféle praktikákat gyakoroltak őseink – amelyekkel több „primitív” ma is él – azért, hogy a holtak semmiképpen se térhessenek vissza halotti mivoltukból az élők közé kísértetek, szellemek, „lélek” formájában. Hogy a halott ne mozoghasson halála után is úgy, mint egy élő, a dél-amerikai indián népeknél állatbőrökbe kötözték őket. Ezek a múmiák – különösen az egykori inka birodalom területén – ma is előkerülnek rejtett sziklasírokból, barlangokból. Nem véletlenül találják ezeket az egykori embereket mumifikált állapotban, de rettenetesen összegöngyölve, megkötözve, bőrszíjakkal összekötve. Sokáig azt hitték még az etnográfusok, antropológusok is, hogy így óvták a holttesteket, így tartották őket egyben… Dehogy! Ma már tudjuk: így akarták megakadályozni, hogy haláluk után ismét megjelenjenek az élők között. Délnyugat-Afrikában még kevésbé hittek a halottnak – ott egyszerűen elvágták a gerincét a nyakán, így a fejét könnyen behajthatták a térdei közé, majd az egész összezsugorított emberalakot állatbőrökbe varrták jó szorosan…

De az is megesett, hogy a halottnak eltörték mindkét lábszárcsontját, nehogy majd „visszajárjon”… Persze más törzsek, majd később az egész emberiség, már nem annyira a visszatérő testtől, mint inkább a lélektől félt. A lélek lakhelye lehetett az emberi szív, a lélegzet, de ezt olykor az ember szemében, veséjében, májában vagy fejében sejtették. A Biblia szerint a lélek a vérben található (Ószövetség), ezért olvasható benne egy olyan mondat is, miszerint „senki közületek nem fog vért enni” – ez a tilalom éppen a vérben sejtett lélek miatt került be az ősi zsidó tanok, tilalmak közé.

A vándorló hordák még nem nagyon törődtek a halottaikkal és főleg nem azok lelkével, de miután kezdtek letelepedni, szükségletté vált, hogy a holtak is valahol az élőhelyük közelében legyenek eltemetve. Megszaporodtak az ezzel kapcsolatos szertartások, később már valósággal burjánzottak a szokások. A halott mellé eltemették kedvenc tárgyait vagy hatalmának jelképeit, vagy olyasmiket, amikre az itt maradottak szerint majd „odaát” is szüksége lehet és lesz. Ez a fajta kultusz mindmáig él és még jó ideig létezni fog. Akik ma virágot visznek szeretteik sírjára vagy urnája elé, azok tulajdonképpen ugyanezt a hagyományt folytatják, igaz, már letisztultabb, szerényebb, racionálisabb méretekben.

Létezik-e a lélek?

Ez sokak számára hihetetlenül fontos kérdés. Mindmáig milliárdok számára nincs semmi kétség afelől, hogy a halottak valamilyen formában tovább léteznek. Sőt, egészen nagy vallások, egyházak alapulnak azon a hiten, hogy a lelkek vándorolnak, újra meg újra születnek, és életek ezrein keresztül tisztulnak, válnak egyre jobbá, magasabb rendűvé, hogy aztán a végén eljussanak a nirvánába, azaz a megtisztult, boldog és végső állapotba, amely minden létek közül a legjobb, legnemesebb.

Az európai középkorban a lélek nemegyszer kísértet formájában jelent meg. Három-négyszáz évvel ezelőtt teljesen elterjedt hit volt, miszerint kísértetek vannak, és azok nem mások, mint a haláluk után valami okból nyugalmat nem lelők lelkei, amelyek bolyonganak valahol a két világ: az élőké és a holtaké határán.

Persze mindig voltak felvilágosult emberek, az adott kor szintjéhez képest, akik már akkor sem nagyon hittek ezeknek a közszájon ezrével forgó történeteknek. Már a tizennyolcadik, de még inkább a tizenkilencedik században akadtak emberek, akik szerették volna így vagy úgy tudományosan bebizonyítani a lélek létezését! Igen, akkoriban még sokkal több volt a vallásos tudós, aki nem a tagadásból indult ki, hanem Isten létezését akarta igazolni. És mi bizonyíthatná jobban, hogy létezik a Teremtő, ha nem ez, hogy a maga képmására teremtett lénynek, az embernek valami pluszt adott? Valamit, amivel nem rendelkezik sem a növény, sem az állat, csak az ember: a lelke?

Azt kell mondanunk, hogy ez a törekvés máig nem hagyott alább. Igaz, a tudósok, akik az utóbbi évszázadban a lélek létezésével vagy nemlétével foglalkoztak, már jobbára nem voltak istenhívők, és nem is ezért érdekelte őket ez a kérdés. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az emberben csakugyan van valami plusz, ami ezen a bolygón tudomásunk szerint más élőlényekben nem található. Ám hogy ez csupán a tudatban rejtőzik-e, vagy csakugyan valami olyasmi, amit léleknek, isteni hozzáadásnak, valamiféle metafizikai többletnek is nevezhetnénk, azt eddig még senkinek sem sikerült bebizonyítania.

Forrás: http://www.noiportal.hu/main/npnews-7652.html