Tudósai

A huszadik században nem egy tudós vállalkozott arra, hogy a „hivatalos” (akadémikus, értsd: sokszor begyöpösödött, konzervatív, azaz hátrafelé haladó, vaskalapos) tudomány ellenében kísérletezzen az emberi lélekkel. Amit persze a csupán materialista alapokon álló tudomány nem létezőnek tekint.

1909-ben Hector Durville kiadta Le fantome des vivants (Az élők fantomja) c. szakkönyvét. Durville elég merész dologra szánta rá magát, ami persze akkortájt nem jelentett még tudományos „botlást” és botrányt, hiszen a Nobel-díjas Marie Curie is sok éven át folytatott kísérleteket parafenoménekkel és a parapszichológia más gyakorlóival. Durville spiritiszta szeánszokra járt, és különféle elmés módokon, előre odakészített szerkezetek révén próbálta megmérni az ott felbukkanó „lelkeket”, kísérteteket! Sőt, a médiumok szájon át kibocsátott éteri fantomjait, az emberalakot formázó testeket is sikerült lemérnie. Az igazi, nagy, egykor élő ember kicsiny éteri hasonmása általában 30 grammot nyomott…

Az 1920-as években az angol William McDougal arra a belátásra jutott, hogy ha az élő emberben van valami, amit léleknek nevezünk, vagyis az fizikailag létezik, kell lennie tömegének is! Ha pedig van tömege az élő emberben, akkor a halál pillanatában annak a tömegnek el kell tűnnie – hiszen, ugye azt tanítja a vallás, hogy a halál pillanatában a lélek elszáll. McDougal úgy érezte, ez a gondolat voltaképpen zseniális, és erre kell egy kísérletsorozatot építeni! Hiszen ez akkor is „működik”, ha van lélek, és akkor is hoz tanulságos eredményt, ha nincs. Bármi legyen is a vége, valakik számárra roppant érdekes eredménnyel zárulhat. Vagy van lélek, vagy nincs!

Az egyetlen gondot az jelenti, hogy 80 évvel ezelőtt nem léteztek még olyan pontos mérőműszerek, amelyek ilyen kis mennyiségeket okvetlenül precízen mértek volna. Ennek ellenére McDougal megtett mindent, amit tehetett. Kórházakban a haldoklók ágyát (persze a megfelelő hatósági engedélyek birtokában) mérlegekre állította, asszisztensei nem mozdultak el a mérlegek mellől, felírták, mit mutat – és amikor a halottak kiadták utolsó leheletüket, feljegyezték a mérleg állását. Mondani sem kell, a halál pillanatát követően a mérlegek mindenütt bizonyos – igazából jelentéktelen – súlyveszteséget mutattak. Körülbelül 20 grammal lett könnyebb a haldokló, miután meghalt.

Law Twining professzor Los Angelesben alaposan megtréfálta kollégáit, pedig ő is jóhiszeműen cselekedett. Ő is a lelket kereste, de nem emberek, hanem haldokló állatok testsúlykülönbségéből következtetett arra, hogy azoknak is van lelkük. Egy egér a halála után 3,5 milligrammal, egy macska 100 milligrammal lett könnyebb. Nagy felzúdulás követte ezt keresztény körökben, hisz a tanítás szerint az állatoknak nincs lelkük.

Sokan vélték úgy, hogy itt egyáltalán nem a lélekről, hanem a haldokló utolsó kilégzéséről van szó. Amikor valaki meghal, a tüdeje összeesik, és kibocsátja a benne lévő levegőt. Nils Olof Jacobson svéd professzor az 1970-es években megismételte McDougal kísérleteit, csak már sokkal pontosabb mérőeszközök birtokában tette ezt. Mint azt nemrégen az erről szóló filmben is láthattuk, a haldoklók a halál pillanatában kivétel nélkül 21 grammot veszítettek testsúlyukból. Mivel egy kistermetű embernek a tüdejében nem ugyanannyi levegő fér el, mint egy nagytermetűnek, nem is szólva mondjuk a gyerekekről – a mindig változatlanul ismétlődő 21 gramm szinte jelképesnek is tekinthető. Jacobson és követői mind a mai napig meg voltak és vannak győződve, hogy a 21 gramm az emberi lélek súlya – és ez az adat egyben a tudományos bizonyíték is arra, hogy az embernek tényleg van lelke. Már akinek – tesszük hozzá…

Forrás: http://www.noiportal.hu/main/npnews-7652.html